egy novella cím nélkül / felolvasva

Azt mondta fontos neki a szívecske, ne küldjek olyat sűrűn. Lehetőleg kérdezzem meg, hogy van, majd álljak odébb. Menne is, de a fáj a lépés. Fáj a lábam.
Nem fogok arrébb állni. Vele akarom. Tetszik neki.
Egyszer megfogja kezem és azt mondja most játszunk. Bújócska. Elbújok… Ő meg áll. Megcsókolom. Tudom hogy ezt akarta. Csak elbújtatta az érzelmeket a saját arcáról az enyémre.
Van hogy kimegyünk a szigetre és csak nézzük a fákat. De azt mondja ez túl szentimentális, és pofon vág. Ez már nem annyira. Kevésbé. Szentimentális. Anyámnak.
Azt mondtam szeretem. Ő röhög. Okos lány. Tudja. Nem is szeretem.
Most már igazán szeretem. Csak nevet. Igaza van. Ez még nem az.
No de kérem. Csak tudom már. Már ő is tudja. Itt kezdődik a szerelem.
Nem lesz gyerekünk, se közös fotónk. Nem mosolygunk. Csak két ember egymás mellett, akik fogják egymás kezét. Nem a fényképnek kell szeretet, azt hadjuk a valóságra.

Arra igazából nem maradt. Fénykép hiányában, és a valóság kihűltsége miatt, betettem a mikróba a szívem, majd a vállamra vettettem táskámat és munkába indultam. Fényképész vagyok végülis. Várnak rám bent. A képek.

A novella egy kapcsolat. Köztem és köztetek. Köztem és közte. Képek közt. Ha itt lenne, megint kapnék egy pofont.
Igazából lehet nem is ismertem. Csak egy hétvégén, a mamáéknál. Öt évesen, a vaku villanás pillanatának egyik sarkában bújócskáztunk. De lehet ott sem.

Egy kapcsolatnak van eleje, van vége.
Egy novellának van eleje.
Vége.